Akik figyelik a csiripet, azok már Benedek jóvoltából értesülhettek arról, hogy a tegnapi nap folyamán az European Court of Justice (az Unió legfőbb bírósága, a továbbiakban Bíróság vagy ECJ) egy szerzői jogokkal kapcsolatos ítéletet hozott.

Az úgynevezett előzetes döntéshozatali eljárásnak (preliminary ruling procedure) az az alapja, hogy bár a közösségi jog egységes (és van neki nagyjából 22 használt nyelve (a gaeilge is hivatalos ugye, de azt tudtommal használni nem használják), amelyek egyaránt hitelesek), de számos szerv fogja ezt a jogot alkalmazni, amelyeknek nincsen közös felettes szervük, amely az egységes, kötelező jogértelmezést végezhetné a gyakorlat egységének biztosítása céljából. Erre jelent megoldást az előzetes döntéshozatal, amely során a Bíróság értelmezi az elsődleges uniós jogszabályokat (ezek azok, amelyeket a tagállamok alkottak, gyakorlatilag a szerződéseket takarja), és egyfelől értelmezi a másodlagos jogszabályokat (ezeket meg az Unió szervei alkották) másfelől dönt azok elsődleges jogszabályokkal való összeegyeztethetőségéről. A rendszer működőképességét az biztosítja, hogy bármely bíróság, amennyiben a közösségi jogértelmezést érintő kérdés merül fel előtte, amely nem egyértelmű, és jelentős kihatással van az eldöntendő ügyre, a közösségi jog értelmezése ügyében az ECJ-hez fordulhat, az a bíróság, amely ítélete ellen nem lehet fellebbezni, pedig köteles oda fordulni. Mivel az ECJ ügyet nem dönthet el - szemben pl. a magyar joggyakorlat egységét biztosító LB-vel - ezért úgynevezett előzetes döntést hoz a közösségi jog értelmezése tárgyában, amely elvileg kötelező, gyakorlatilag mostanában kivétel nélkül komolyan is veszik. Persze ezen az elképzelésen sokat faragott a Bíróság azóta, és többek között a közösségi jog bizonyos feltételek fennállása esetén megvalósuló közvetlen hatálya megítélése mellett azt a nem mellékes szerepet is magának vindikálta, hogy megmondja, hogy milyen jogszabály egyeztethető össze a közösségi joggal. A Bíróság - bár gyakran kérdezik tőle - soha nem mondja azt, hogy egy tagállami jogszabály ellentétes a közösségi joggal, mert hát ugye ez nem tartozik a kompetenciájába, ellenben azt megmondja, hogy egy olyan jogszabály, amely ilyen és ilyen jellemzőkkel rendelkezik, az például nem. És utána a tagállami bíróságoknak kell levonnia egy egyébként ezek után már szellemileg rendkívül megterhelő eljárás során a konzekvenciát, hogy bizony, az mi jogszabályunk az ilyen és ilyen jellemzőkkel rendelkezik, és ez bizony ellentétes az Uniós jogszabályokkal. Rövidebben: végül is az ECJ bizony a tagállami jogszabályokról is véleményt mond, de ezt soha nem ismerné be. Ez szerintem a jogtörténet egyik legszebb eredménye. Nem véletlen, hogy rendkívül komoly tekintélyre tett szert az ECJ, amelynek karrierje csak a Fehér Ház alagsorából induló Supreme Court-hoz hasonlítható.

Visszatérve az eredeti témánkhoz, a 2008. január 29-én meghozott ítélet (ügy száma: C‑275/06, angol szöveg itt), a Promusicae-ügyben a következő problémával foglalkozott: bizony egyes spanyol állampolgárok - szemben ennek a blognak az olvasóival - nem tisztelik eléggé a szerzői jog szabályait, és egyesek még a KaZaA néven ismert peer-to-peer rendszerű fájlcserélőt is használják, amely számokban gyakorlatilag kifejezhetetlen nagyságú károkat okozott a zene- és filmiparnak, miattuk éhezik gyakorlatilag az egész U2 és a menedzsere is valószínűleg. Mindenesetre a csak a magyar ASVÁ-hoz hasonlítható Promusicae nonprofit jogvédő szervezet kifigyelte egyes felhasználók IP-címét, és ennek alapján a spanyol Telefónica internetszolgáltatót a delikvensek azonosítására kérte, majd ennek megtagadása után bírósághoz fordult. A Telefónica az elsőfokú eljárást jól el is veszítette annak rendje-módja szerint, de fellebbezett. Innen szép nyerni. A madridi 5. számú kereskedelmi bíróság pedig a fentiek alapján az ECJ-hez fordult.

A Bíróságnak az alábbi kérdésben kellett döntenie: ki kell-e adnia a Telefónicának a felhasználók IP-címéhez tartozó személyes adatokat (név, lakcím, ilyesmi). A 2002/58-as, a személyes adatok védelméről és az elektronikus kommunikációról szóló irányelv alapvetően ezeknek az adatoknak csak kivételes esetekben engedi meg
a kiadását, amennyiben az szükséges, arányos és megfelelő intézkedés egy demokratikus társadalom nemzeti biztonságának (nagyjából állambiztonságának), katonai védelmének, közbiztonságának megőrzése vagy bűncselekmények és elektronikus kommunikációs hálózatokhoz való illegális hozzáférések megelőzése, felderítése és üldözése érdekében. Ez alá sajnos sehogy sem sikerülhet az alapvetően polgári jogi irányultságú szerzői jogok megsértését begyömöszölni. Ugyanakkor az irányelv nyitva hagy egy lehetőséget, hogy az adatvédelmet korlátozhatják a tagállamok mások jogainak vagy szabadságainak védelme érdekében. Ugyanakkor sem a 2001/31 e-kereskedelmi irányelv, sem a 2001/29 (ún) INFOSOC-irányelv, sem a 2004/48-as szellemi tulajdonjogok védelméről (IPR enforcement directive) szóló irányelv, mint ahogy a 2002/58-as 'adatvédelmi és e-kommunikáció' irányelv sem tartalmaz kötelezettséget ilyen jogszabály meghozatalára a szerzői jogok védelme érdekében.

Voltaképpen a Bíróság ítélete azt mondja ki, hogy nincsen olyan közösségi jogon alapuló kötelezettsége a tagállamoknak, amely az eljárásban szereplő eset jellemzőivel rendelkező ügyekben a személyes adatok kiadására kötelezné az ISP-ket, ugyanakkor nincsen megtiltva sem. Ugyanakkor a fenti irányelvek implementálásakor a tagállamoknak tekintettel kell lenniük a közösségi jog által védett alapvető értékek közötti egyensúlyra is. És az átültetett jogszabályok alkalmazásakor arra is figyelemmel kell lenniük, hogy nem csak a nemzeti jogukat kell az irányelveknek megfelelően értelmezniük, de maguk az átvett irányelveknek az értelmezése sem lehet a közösségi jog alapjogaival vagy alapvető értékeivel ellentétes, például az arányossággal. (És külön fekete pont az ítélet magyar szövegének,  - végig az angolt használtam - mert a fordítás jól elveszi az arányosság szó hansúlyát, amely az angol ítéletnek az utolsó szava).

Hát mit mondjak, salamoni egy döntés.