A rendkívül népszerű Harry Potter sorozatnak számos rajongója akad, egyesek még talán kapcsolódó novellákat, leírásokat, stb. is írnak hozzá, de valószínűleg egyikük sem fektetett akkora erőfeszítést a dologba, mint Steve Vander Ark (aki egyébként egy könyvtáros és szabadidejében írogató ember), a Harry Potter Lexicon készítője (mellékesen elvileg készül a weboldal magyar változata is). Nyilván nem függetlenül az eredeti sorozat népszerűségétől a lexikon is kimondottan kedveltté vált, olyannyira, hogy 2004-ben egy eredeti Rowlingtól származó díjat is kapott, és az írónő olyanokat mondott róla, mint például "I have been known to sneak into an Internet cafe while out writing and check a fact rather than go into a bookshop and buy a copy of Harry Potter (which is embarrassing)." (azaz: előfordult, hogy írás közben egy netkávézóban néztem rá a lexikonra, hogy valamit leellenőrizzek, ahelyett hogy vettem volna egy példányt a saját könyvemből (ami elég kellemetlen).) Minden szép és jó volt, amíg Ark úgy nem döntött, hogy kiadja könyv formájában is a lexikont.
Ekkor persze ráébredt Ms. Rowling, hogy igazából a lexikon léte neki hatalmas fájdalmat okoz, és természetesen emiatt az emberek kevesebb HP regényt vesznek, továbbá az ő felelőssége az, hogy megóvja szegény olvasóit attól, hogy a szüleik pénzén vegyenek egyet a lexikonból, így hát nem maradt más út, mint a bíróság.
Alapvetően persze az egész röhejes volt, a szerzői jog eleddig domináns értelmezésébe soha nem tartozott bele - egyes mágus-közeli kiadók nagy bánatára - a nevek, egyes szavak oltalma (bár jellegzetes kifejezéseké már igen, de ugye ehhez nem árt némi eredetiséget bizonyítani), és eléggé gyakori a népszerűbb művekben szereplő kifejezések, nevek, szavak használata (például egyáltalán nem vitatottan jogszerűen tipikusan a kritikák, tudományos és féltudományos művek szokták őket használni), szóval a per kimenetele kétséges (és alapvetően azért lehet némi esélye Ms. Rowlingnak, mert az Egyesült Államokban folyik). Ahol azonban az egész ügy vett egy sajátos fordulatot, az az írónő tanúskodása, aki személyesen repül New Yorkba, a per helyszínére, megóvandó kicsiny olvasóit a
Árilis közepén a New York Times szerint például ilyesmiket mondott: “I believe that this book constitutes the wholesale theft of 17 years of my hard work,” “The idea of my readership parting with their or their parents’ hard-earned cash for this, I think it’s a travesty,”, “This is theft. This is wholesale theft.”, stb., amellett, hogy nehezményezte, hogy a lexikon ABC-sorrendben van, továbbá hogy a lexikon írója elmulasztotta észrevenni a vérfarkas (inkább farkasember, de a beidegződések nehezen halnak ki) Remus Lupin neve milyen remek szellemességet tartalmaz, visszautalva a monda szerint farkasok táplálta Remusra, Róma megalapítójára. Hát ezek után tényleg nem vitatható, hogy a lexikon legfeljebb fércmunka lehet.
Kicsit érdekesebbé teszi a történetet, hogy két legalább Rowling-szintű (de szerintem sokkal jobb) író, Neil Gaiman (pl. Amerikai Istenek) és Orson Scott Card (Végjáték, és ha már szellemesség: angol címe: Ender's Game, ami egyfelől szó szerint a bevégző játékának, vagy az egyébként Endernek hívott főhős játékának is egyben, ami egy többszázéves háborút zár le, plusz a főhős még azt is hiszi ráadásul, hogy játszik, miközben a végső csatát vezényli) nem kimondottan állt ki az író mellett: Gaiman például szívesen látja az engedély nélkül készült könyveket, és elmesél elég részletesen egy régi sztorit, ami szerint ő vádolta volna meg jogsértéssel Rowlingot, de persze ő nem gondolta úgy (és mellékesen az emberek levonhatják a következtetést, hogy mennyivel jobb ember Gaiman, mint Rowling.).
Orson mester kicsit keményebben megy neki a HP szerzőjének, szerintem nem alaptalanul. Először felsorolja, hogy mennyire hasonló a HP története Enderéhez, és megemlíti, hogy Rowlingnak is szembe kellett néznie egy jogi fenyegetéssel, amelyet a 'The Legend of Rah and the Muggles' könyv - amelynek a főhőse egyébként a HP nevére egyáltalán nem hasonlító "Larry Potter." névvel bír - írója követett el. Card rámutat arra is, hogy a 17 évnyi ellopott nehéz munka sajnos matematikailag sem jön ki igazán, arról nem is beszélve, hogy míg Ark egy könyvtáros, Rowling egy milliomos.
Card az egész indítóokát abban véli megtalálni, hogy Rowling kényszeresen vágyik arra az elismerésre, amelyet nem kaphatott meg - lévén a HP-regényeket gyerekkönyveknek sorolták be, és így nem kerülhetett fel a hagyományos bestsellerlistákra, és a kritikusok sem voltak hajlandóak komoly könyvként kezelni őket - és bár nem tudom, de Harry személyiségének változása igazából néhány könyv múlva könnyedén a horror-fantasy kategóriába sorolhatta volna őket. Egyébként Card elég keményen kiosztja Rowlingot, amikor egy bár tehetséges, de hálátlan, hiú, kapzsi íróként jellemzi, aki amellett hogy a kisebbet bántja, még szánalmas módon érzelmi sérelmekre is hivatkozik. Emellett beszarinak nevezi amiatt is, mert Dumbledorerról a regénybe nem merte beleírni, hogy homoszexuális, csak a kiadásuk után nyilatkozott ilyen értelemben a Carnegie Hallban, és a per sikertelenségét várja.
Olvastam egypárat a Potterekből, és egészen tetszettek. Hiába, a tehetségesség nem jelenti azt, hogy valaki egyben nagylelkű is, vagy legalább normális.
Egyébként ez az eset is jól mutatja, hogy a kulturális alkotások igencsak építenek a korábbiakra, és nem lehet elkerülni, hogy az ember építsen a korábban olvasottakra, hallottakra, látottakra, stb., és hogy hova vezethetne az, ha valóban egy író tulajdonává válnának az általa használt szavak. Például Esterházy zseniális Harmoniae Caelestise is számos külső forrást, elemet, sőt egész műveket használt fel, szerencsére a HPk-ből nem.
(h/t Techdirt)
