Volt szerencsém részt venni az idei Hacktivity-n is, ami egy teches konf és egy rockfesztivál legjobb elemeit egyesítette magában. Remek élmény volt, egészen sok érdekes előadással.
Még egy előadással is megpróbálkoztam, amely két már megszületett, de még élesben nem alkalmazott illetve egy éppen tárgyalás alatt álló jogi normáról szólt. Jelen poszt apropója, hogy úgy érzem, nem sikerült elmondanom mindent/rendesen (a félreértések elkerülése végett ez kizárólag a saját teljesítményemet minősíti). Ezzel összefüggésben - kicsit frissítettem a rólam oldalt is, tekintve, hogy a most következők után már tényleg egy Google keresésbe fáj rájönni, hogy hogy hívnak).
Így aztán leírom, amit nem sikerült elmondani. Nem lesz rövid ez a poszt.
A három jogi szabály eléggé eltér egymástól, így aztán a számunkra való relevanciája is más. Az Anti-Counterfeiting Trade Agreement egy jelenleg még egyeztetések alatt álló nemzetközi szerződés, a Digital Economy Act (korábban Digital Economy Bill, pl. Dan Bull ebben az egészen szórakoztató zeneszámában, az Act elfogadott törvényt, a Bill javaslatot jelent) az Egyesült Királyságban a választást megelőzően elfogadott törvény, amelynek a gyakorlati alkalmazása előkészítés alatt áll, a HADOPI néven ismert (a HADOPI az általa felállított új hatóság) (két) francia törvény pedig Franciaországban próbál gátat vetni az online jogsértéseknek (azért két törvény, mert az eredeti HADOPI egyes részeit, különösen azokat, amelyekben a HADOPI szankciókiszabási jogairól volt szó, megsemmisítette az alkotmánybíráskodást is végző Conseil d’Etat).
Mi közük van ezeknek egymáshoz? Egyrészt összeköti őket az, hogy nagyjából azonos a témájuk: mindegyik a jogok érvényesítéséről, a jogsértések korlátozásáról szól, egyik sem állapít meg új jogot. Másrészt mindegyik technológián keresztül próbál szabályozni, azaz nem közvetlenül emberi magatartást, hanem például az internetszolgáltatók viselkedését (azaz nem azt mondja a szabály, hogy ne torrentezd le, hanem hogy ha az isp ilyet detektál a hálózatán, akkor mit kell tennie, illetve hogy hogyan kell detektálnia).
Valamennyi relevanciája szinte mindegyiknek van. A francia és az angol törvénynek az, hogy azok mintegy modellt jelentenek más ország szabályozása számára (ezt csúnyábban megfogalmazva: pont ilyen intézkedésekért fognak nemzeti és eus szinten lobbizni nagyon keményen a jogosultak, elsősorban a kiadói képviseletek), az egyik egy állami hivatalt állít fel a jogsértések következményeinek menedzselésére, a másik pedig az internetszolgáltatókra terheli ennek elvégzését. Az ACTA pedig egy olyan egyezmény, amelynek Magyarország is aláírója lesz, a tárgyalásában az EU képviseli a tagállamokat.
Így bizonyos szemszögből már most érdekesek ezek, de amint elkezdik alkalmazni, még izgalmasabb lesz a helyzet. Lesz-e újabb technológiai válasz a fájlcsere-alkalmazások köréből? Lesz-e teljesen titkosított torrent? Ha ilyenek lesznek, azok mennyire terhelik majd meg a hálózatokat és hogyan reagálhatnak erre az internetszolgáltatók? Lesz-e olyan DPI eszköz, amely képes figyelni és on-the-fly törni tucatnyi felhasználó párhuzamosan zajló fájlcseréjét? Mi lesz a megugrandó bizonyítási szint az eljárásokban műszaki kérdésekben? Ha megvan a technikai megoldás, azt a felhasználók mekkora része fogja használni? Ezek nemcsak jogi szempontból, de technikailag is izgalmas kérdések lesznek.
A jog és a technológia kapcsolata a kezdetektől érdekes kérdés. Lessig Code 2.0 könyve elég sok elemével foglalkozik, de az alapkérdésre - érvényesülnek-e a jogszabályok az interneten - azért egyértelmű választ adni nem egyszerű. Vannak különböző válaszok, az államok szinte minden egyes esetben a jogszabályaik érvényesítésének igényével lépnek fel, miközben sokan ellenzik az állami befolyás kiterjesztését. Ezek között egyaránt vannak bűnözői csoportok, például a bankkártya dealerek vagy akár műveszeti stílusok, mint a cyberpunk.
Az biztos, hogy míg az internet többnyire gyors, felületes és egyszerű, ráadásul mostanában elég olcsó is, a jog bonyolult, lassú, sokszor körülményes, nem mellesleg drága. Bizonyos eredményeket tud felmutatni már a bűnüldözés - pl. az Egyesült Államok több bankkártyaadatokkal kereskedő hálózatot göngyölített már fel, akár bőven a saját földrajzi területén is túl, más országok bevonásával - a volt barátnők meztelen képeit beküldő oldallal a magyar hatóságok egyelőre nem sok eredménnyel gyűrkőznek, az üzemeltetők is teljesen biztosak saját büntetlenségükben (miközben azért a pedofil képek közzététele nagyon széleskörűen elítélt mind jogilag mind morálisan, no persze a magyar hatóságok sokat töketlenkednek).
A szerzői jog online megsértései bizonyos szempontból ennek a helyzetnek szinte lakmuszpapír-szerű jelzői. Eleve széles körben nem tartják őket bűnnek, ha nem haszonszerzés végett történnek. Emellett nagyon jól tettenérhető, hogy míg régebben a technológia ára - pl. egy nyomda működtetése - jól korlátozta az elkövetést, mára ez a korlát megszűnt. Ebben szerintem három elemnek van komoly szerepe: digitális, hibamentes másolásnak; a fizikai adathordozó visszaszorulásának, eltűnésének és a világméretű, olcsó disztribúciós hálózatnak, az internetnek (ami nyilván sok más is, mint egy disztribúciós hálózat). Egy jogi eljárás költségei pedig, amely komoly szakértői munkát is igényelne, nem tűnnek visszaszerezhetőnek az átlag elkövetőtől. Azaz ami eddig drága volt, olcsó lett. Másfelől az is biztos, hogy az alapvető jogi keretek egyáltalán nem alkalmazkodtak a változáshoz (ez nyilván komoly oka a fentebb említett morális elítélés hiányának).
Az első norma, az ACTA több szempontból furcsa. Egyrészt nagyon titokban kezdték tárgyalni, majd a komoly nyomás hatására egy verziót nyilvánosságra hoztak belőle (miután az már kiszivárgott), ám a legutóbbi kettő - a svájci és a washingtoni - tárgyalási kör eredményeiről csak kiszivárgott verzióból értesülhettünk. Ami egyébként jobb, mint a hivatalosan nyilvánosságra hozott, hiszen még az is benne van, hogy egyes országok mit változtatnának a szövegen, mik a tárgyalási pozíciók.
Az egyezményt hamisítás elleninek hívják, ám több fejezete nagyon komolyan a szerzői jog megsértésével foglalkoznak. Ez nem új jelenség - és az oka is tudható: még a WIPO szakemberei is túlzásnak tartják, amit a szerzői jogba belobbiztak a jogosultak, a WIPO-n nem menne át egy ilyen egyezmény (a WIPO egyébként is büntiben van: egy olyan egyezményről tárgyalnak épp, amely engedélyezné a DRM megkerülését vakok számára, ha nem érhető el felolvasható verzió egy ekönyből, és a felolvasást a DRM akadályozza meg). Korábban ezt a módszert - a szellemi tulajdonnal foglalkozó szervezetek égisze alól való kivételt és a kereskedelmi, sokkal rugalmasabb terület alá való besorolást - alkalmazták már a WTO szerződés 1/C mellékletét képező TRIPS (Trade Related Aspects of Intellectual Property Rights) egyezmény tárgyalása során is. Azon sem kell meglepődni, ha valaki a HENT (Hamisítás Elleni Nemzeti Testület) honlapján a főhírek között és másutt rendszeresen szerzői jogi dolgokba ütközik, miközben ez ügyekben hamisításról egyértelműen nincs szó. A logika azonos.
Az ACTA egyébként egyelőre amiatt érdekes, mert várhatóan a DRM szabályok kiterjesztésének elsőszámú eszköze lesz, ugyanakkor a korábbi DMCA amerikai törvény megalkotásakor megkötött kompromisszum - a safe harbor, vagy itthon az Elkertv.-ben szabályozott értesítési-eltávolítási eljárás - nélkül. Ami itthon is nagy újdonság lesz, ha elfogadják az egyezményt az az, hogy az internetszolgáltatóknak IP alapján kötelező lesz gyorsan és egyszerűen beazonosítani az elkövetőt, valamint más esetekben is a harmadik feleknek ki kell adnia az ilyen jellegű információt (olyasmire kell itt gondolni, mint pl. ha valakinél egy vendég a más hálózatát - és IP címét - felhasználva letölt valamit, akkor bizony őt is meg lehet majd büntetni, ha nem működik közre). A másik, ami érdekes lehet - implementációtól függően - a kármértékek esetleges kötelező szabályozása lesz. Ennek a minimuma a kereskedelmi ára az adott műnek (miközben ugye a kiskereskedelmi árrést nem “másolta” le senki), de ennél a lobbi ceruzája vastagabban szokott fogni.
A francia HADOPI szabály tudomásom szerint az első az ún. “three strikes” törvények közül. A szabály logikája olyasmi, hogy első két esetben figyelmeztetést kap a jogsértő, a harmadik esetben pedig pénzbüntetést és elveszik az otthoni internetjét (egészen pontosan felbontják a jog erejénél fogva az internetelőfizetői szerződését és nem köthet újat meghatározott ideig). Ezernyi kérdést lehet feltenni a gyakorlati megvalósításról, de még nem kezdték el alkalmazni. Emellett kötelezővé teszi, hogy a maga hálózatán mindenki akadályozza meg a jogsértést és komoly pénz- és börtönbüntetési tételeket állapít meg. A két HADOPI törvény végül egy olyan megoldást állít fel, amely szerint a hivatal, a HADOPI csak bizonyítékot gyűjt, ám az önmagában elég lesz az ítélethozatalhoz, ha más bizonyíték nem áll rendelkezésre (azaz gyakorlatilag megfordítja a bizonyítási terhet) egy gyorsított, olcsó bíró által vezetett, de nem klasszikus bizonyítási eljárásban. És lelövi az ún. “open wifi defence”-t is, ugyanis a nyílt wifit üzemeltető is kaphat - kisebb - büntetést, ha valaki a hálózatáról ilyesmit követne el.
Amit picit nehéz hová tenni: a HADOPI hatályos január 01. óta, de még nem kezdték el alkalmazni. Viszont augusztusban a HADOPI azzal került be az újságokba, hogy állami spyware-t akar csinálni a szerzői jogsértések detektálása (és a végpontok közti titkosítás kiszűrése) végett.
A Digital Economy Act más módszert választott a végeredményben azonos cél elérésére. Itt a jogosultak az internetszolgáltatóknak adnak át információt az általuk detektált jogsértésekről, és az isp kapcsolja csak össze a személyes előfizetői adatokkal, és értesíti ki az előfizetőt, utolsó figyelmeztetésként papíron is. Ezt követően lehet szankciókat kiszabni, amelyek életbe lépnek, ha a felhasználó nem fellebbez. Azonban ha ezt megteszi a felhasználó, akkor már a jogosultnak kell bizonyítania a jogsértés megtörténtét. A szankciók az internetelőfizetés megszüntetésén kívül annak korlátozását, lassítását is magukban foglalhatják.
A törvény maga a Secretary of State-nek ad jogot a pontos szabályok meghatározására az OFCOM javaslatára. Így a törvény módosítása nélkül lehet enyhíteni vagy szigorítani a büntetéseket. A költségeket nagyjából a szektorális árbevételi arányok szerint 25-75%-os arányban viselik az internetszolgáltatók és a jogosultak.
Ezeknek a kialakulófélben lévő jogérvényesítési elképzeléseknek elég sok közös pontja van. Mindegyik az IKT területével foglalkozik, azt szabályozza, a bizonyítékok is erről a területről erednek túlnyomó részt, sőt ilyen eszközöket akar bevetni a jogsértések korlátozására. Mindegyiknek célja a jogállami garanciák “enyhítése”, az eljárások automatizálása, a bizonyítás könnyítése. Szívesen megszabadulnának továbbá olyan biztonsági elemektől is, mint az adatvédelem, az ártatlanság vélelme és hasonlók (többnyire persze formálisan, kiüresítve, névleg megtartanák ezeket).
Máshogy osztanák el a költségeket is. Általánosan a polgári perekben a felek maguk viselik a költségeket (nem oly régen a szerzői jog túlnyomó része polgári volt), a büntetőügyekben pedig az állam fenntart egy intézményrendszert. Itt annyiban módosul a kép, hogy az angol változat szerint egy szektor, - a jogosultak által egyébként is gyakran a jogsértésekből való profitálással vádolt - szolgáltatók kapnának egy részt a nyakukba, míg a francia változat egy külön hivatalt állított fel rá.
Végül pedig összeköti ezeket a szabályokat az is, hogy a jog és a technológia közötti macska-egér harcba jól besorolhatóak. Az új eszközök megjelenése felvet valamilyen jogi problémát, amire a jog ad valamilyen választ, majd jön egy újabb technológia, és így tovább. Ami persze veszélyes, hogy sokan visszafordítanák az idő kerekét, és betiltanának valamit teljes egészében, csak azért, mert az addigi üzleti megoldásokat kevésbé rentábilissá teszik. Így lemondanának az új technológia nyújtotta előnyökről is. Példaképpen a nagy modok letöltését tudnám említeni: egy többgigás fájl sok felhasználó számára való olcsó eljuttatására a torrent egyre gyakrabban használt, kiválóan működő eszköznek bizonyult.
Az igazi kérdés persze, hogy alkalmasak lesznek-e ezek a kísérletek jogsértések megakadályozására. Jogilag szerintem elég egyértelmű a válasz - nem. A jog 100%-ban a saját érvényesülését várja el, mégha ez sokszor csak elmélet is. Az angol törvény hatástanulmánya azzal számol, hogy a jogsértők 70%-kal csökkennek. Gondoljunk bele, milyen lenne, ha azt mondaná a rendőrség, hogy a célja, hogy az emberölést elkövetők 70%-át ítéljék el.
Üzletileg elérik-e a jogosultak a céljukat? Kétségesnek tartom. Nem kizárólag két lehetőség - megvétel vagy lekalózkodás - létezik. Ott a harmadik, a nem használat is. Azt gondolom, hogy egy erős jogi rezsim a nyílt forráskodú szoftvereknek, a Creative Commons alatt licencelt tartalmaknak kedvezhet, a free as in free beer logikájuk miatt. Azt pedig egyenesen kizártnak tartom, hogy visszatérne a CD-k korszaka. A digitális tökéletes másolás - szerencsére - nem fog eltűnni.
Mindemellett ezek a törvények a velük szemben fellépő csoportok megerősödését is hozták. Egyrészt egyre-másra alakulnak a némileg gyermeteg nevű kalózpártok, amelyek néhány százaléka is komoly súlyt képviselhet, hiszen ők egyetlen ügyért cserébe minden másban rugalmasak tudnak lenni. Ennél még hangsúlyosabb a civil szervezetek megjelenése és megerősödése: Franciaországban a La Quadrature du Net, Angliában az Open Rigths Group karolta fel a fenti szabályok elleni küzdelmet.
p.s.: ennek valahogy így kellett volna elhangoznia, de legalább leírva megvan. Ha valakinek kérdése van, akkor a rólam szekció alatt talál kontaktot.
p.s.2: az igazán hardkórok számára van mp3 is.
