Nem ritka, hogy olyan cikkekbe botlunk, amelyekben amerikai ujságírók/elemzők/befektetők siratják az amerikai elsőséget a technikai-technológiai fejlesztésekben, egészen szélesen értelmezve ezt a kört. Michael Kanellos cikke az egyik újabb ilyen, de szerintem jól eltéved, már ami a megoldásokat illeti. Pedig leírja, hogy tanulságos, ahogy az amerikai befektető üzeme és szellemi tulajdona "lokalizálódik", magyarul kiszivárog a fejlődő világban, valamint hogy a high-tech alkaltrészek világméretű gyártásában folyamatosan csökken az amerikai szerep, de nem kapcsolja össze a szellemi tulajdon védelmének kérdésével. Azzal, hogy amit Kínában kezdenek gyártani, azt rövid időn belül a kínai maffiaszerű csoportok is elkezdik gyártani és terjeszteni, olcsóbban. Ázsiába látszik átkerülni a technológiai súlypont, bár azért nem túl gyorsan. És semmiképpen sem szabad leírni Amerikát: a 1980-as, 1990-es években amiatt aggódtak, hogy a japánok körözik le őket, de az elmaradt, nem utolsó sorban amiatt, hogy aktívan foglalkoztak a kérdéssel. Eközben Amerika lassan gúzsba kötve táncol, a szoftverek területén például a semmiféle érdekekkel sem indokolható szerző élete+70 éves védelem, valamit a 20 éves szabadalmi védelmi idő miatt. Miközben néhány év alatt eltünik minden új szoftver, húsz éven belül még az egyes funkciók másolása is veszélyes üzlet. Európa más tészta, sajnos a nyugdíjasok és a magányos gazdálkodók támogatása megelőz bármiféle lisszaboni célt, és Európa egyre inkább leszakadó térség.
    Lawrence Lessig is megközelítést váltott: belátta, hogy a jogalkotási rendszer és általában az állam korrupt struktúrájának reformja nélkül esély sincsen a szellemi tulajdonjog területén változásra. Az elmúlt tíz évének mérlege: kevés hatás ugyan a jogszabályok alakulására, ám a Creative Commons és a Szabad Kultúra hatását nem lenne helyes alábecsülni, rámutatott ugyanis hogy minden fejlesztés, vagy ha úgy tetszik, mű épít az elődökre, valamint hogy bizonyos termékeket egészen egyszerűen nem érdemes a szerzői jog általános védelme alá helyezni, mivel gazdasági haszon ugysem várható, a terjedésükre meg kimondottan káros hatással lehet. És Ő valamint a társai lehetővé tették, hogy komolyabb jogi ismeretek nélkül tegye valaki elérhetővé műveit általa kiválasztott feltételekkel.
    Az Artisjus egyik fiatal jogásza, Töth Péter Benjámin pedig leereszkedett, ezúttal az SG katlanába. Én a magam részéről abszolult becsülöm az Artisjus munkáját, de lassan már komikus, ahogy a szabad felhasználás árát, az adathordozókba beépített jogdíjat próbálják megmagyarázni, leginkább is egy rakás idiótának. Nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy a szabad felhasználást globálisan kompenzálja a jogdíj, azaz nem egyedi CD-lemezekre kell ezt nézni, hanem összességében. És már az ötödik kommentben előkerül a középiskolából ismerős "Te meg hogy nézel ki" jellegü alpári beszólás, és onnantól lekerül a szájkosár az idiótákról. Bátor dolog anoním módon beszólni valakinek. Komolyan ezeket a srácokat egyszer kellene elvinni, nézzék meg mit kapnának az USA-ban a letöltésekért. És MIUTÁN a család minden pénzre ráment, hogy ne kerüljenek börtönbe J. Timberlake legújabb remekének ellopása után és nagyjából életük végéig lemondtak a számítógép és peer-to-peer alkalmazások használatának jogáról AZUTÁN szólják le a hazai jogvédőket. És persze ott van az az apróság is, hogy jól láthatóan csökken a jogdíjak összege, ahogy a CD-eladások esnek. Kiváncsi vagyok, mikor éri el a kritikus értéket ez a folyamat, bár, a hazai internethasználat mellett lehet, hogy ez nem komoly probléma.
    És hogy sót hintsek a sebre, megemlíteném, hogy nagyjából 0 értelme van a szerzői jog problémáival foglalkozni itthon, tekintve hogy minden fontosabb kérdést nemzetközi vagy uniós dokuk szabályoznak - beleértve a védelmi időt és a DRM-et - eltekintve attól, hogy érdekes.