Bevallom, kicsit mindig is szkeptikus voltam az egész HD-DVD vs. Blu-Ray meccsel kapcsolatban. Igazából a két egymással versengő szabvány mindenkinek szívás, különösen a fogyasztóknak és a tartalom-előállítóknak, a boltoknak, stb. Ráadásul egy ilyen elhúzódó meccs képes megölni a piacot is, úgy tűnik.

Számtalan elemet ki lehetne emelni, a Blu-Ray diódák gyártási problémáitól a DRM-csatákon át a különböző támogatói táborok fluktuációjáig, de a végeredmény nagyjából a következő: mind a Toshiba mind a Sony erősen veszteséges (még ha nem is közvetlenül a lemezek miatt, de most biztos jól jönne az ezekre elpocsékolt pénz), a HD-DVD halott, a lemezek piaci részesedése elhanyagolható.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne kerülhetne elő valahonnan az optikai adathordozók újabb generációja, legyen az akár a Blu-Ray, akár más, de pár tanulságot azért le lehet vonni.

A történet gyakorlatilag az egységes, hozzáférhető szabványok példameséje is lehetne. A Phillips is sokáig szedett díjat a CD illetve a DVD után, de nem akarta megakadályozni, hogy mások is felhasználhassák a lemezeket. Másrészt egy éppen formálódó piac jobban tűri a zavarokat, míg egy létező (és itt most határozottan a lemezen érkező piacokra gondolok) piac diszrupciója, zavara mindenkinek rossz.

A meccs győztesének jelen pillantban a DVD, az USB-s külső merevlemez és a digitális letöltés tűnik. Mindháromnak megvan persze a maga problémája, az elsőnek a kapacitás, a másodiknak a hordozó ára, a harmadiknak pedig a sebesség.

A tanulság meg valami olyasmi lehet, hogy az érett piacok rosszul tűrik a szétszabdalásukra tett kísérleteket.

Mellékszál, de erős a gyanúm, hogy a filmek esetében az igazi korlátja a fejlődésnek nem a lejátszó, hanem a befogadó 'hardverben' rejlik.