Elég sok zavar van a körül, hogy a szerzői jog legfőbb lobbystái kiket is képviselnek. Általában azt állítják magukról, hogy ők a szerzők és az előadók érdekét nézik, akiké ugye véletlenül teljesen egybevág a kiadók érdekével, de a valóság általában más.
Különösen az Egyesült Államokban jellemző az a rendszer, hogy a kiadó a kiválasztott csapatnak ad valamennyi pénzt (általában párezer dollárt) előre az albumért, majd annak minden joga a kiadóra száll, természetesen a bevételekkel együtt.
Még ehhez a fenti szituációhoz képest is kedvezőtlenebbe került a 30 seconds to Mars zenekar, akit a korábbi kiadója, a Virgin/EMI 30 millió dollárra perelt be úgy, hogy a zenészek elmondása szerint soha semmit nem fizetett nekik, ennek ellenére azt állítja, hogy a csapat tartozik nekik még 1.4 millió dollárral. Hol is láttunk hasonló üzleti modellt? Á, megvan, kigyúrt-széttetovált falusi beszedőemberek meg a soha vissza nem fizethető uzsora ugrik be.
A történetben szerepe lehet annak is, hogy a zenekarral aláírt szerződés a jogszabályokba való ütközés miatt érvénytelen, valamint az is, hogy a kiadó költségcsökkentés címszóval kirúgta azokat az embereket, akikkel eddig a zenekar dolgozott, az újak pedig olyan zseniális ötletekkel álltak elő, mint például a zenekar honlapjának a kiadónak fizető reklámokkal való feldíszítése, valamint az eredeti stúdiófelvételek (a masterek) kizárólagosan az EMI tulajdonába utalása.
Első lépésként a kiadók megtesznek mindent, hogy a vásárlók megutálják őket, lépten-nyomon akadályozva a normális digitális zeneterjesztést, perekkel próbálva megfélemlíteni a diákokat. Most a zenészeket akarják elidegeníteni? A kiadóipar láthatóan nem tud megbírkózni azzal, hogy már nem ők a kizárólagos disztribúciós csatorna urai, és szolgáltatniuk is kellene tán valamit.
(via Techdirt)
