Caracalla blogja

A cím csak részben pontos, mert az Európai Uniós jogot nem szokták nemzetközi jognak tekinteni, de a jelenség ott is hasonló és jól látható.

A kiinduló állapot: van egy problémánk, amelynek az általunk kitalált megoldása - amely persze nem feltétlenül sikeres - rendkívül népszerűtlen lenne. Mit lehet tenni? Várhatóan kevés nemzeti szinten mozgó politikus tenné hurokba a nyakát egy rendkívül népszerűtlen és számára kevés hozadékkal kecsegtető intézkedéssel, és az összes érintett ország politikai elitjét felvásárolni rendkívül drága lenne. A megoldás természetesen a nemzetek feletti jogalkotás.

Ez a megközelítés rögtön több előnnyel is kecsegtet: egyfelől relatíve kevés embert kell meggyőzni, másfelől - lévén hogy olyasmi hogy nemzetközi közvélemény nem igazán létezik, továbbá a kiválasztott embereink semmiképpen sem közvetlen választással kerülnek a helyükre, amennyire van egyáltalán nemzetközi közvélemény, az is könnyebben figyelmen kívül hagyható (nem mintha a nemzetközi felháborodás akár csak egy genocídiumot is megakadályozott volna) - az emberek esetleg valami hatást elérő felháborodásával sem kell számolni, hiszen amire megtudják késő lesz. És így rögtön a jogrendszerbe bejuttathatjuk a kis vírusainkat is, nem kell a nemzeti parlamentekkel, képviselőkkel, bürokráciával vesződnünk. A nemzetek közötti megállapodásokat végre kell hajtani, right?

Tipikusan a megoldást kereső fél amerikai, már amikor mi vagyunk a történet kellemetlenebbik felén, de természetesen az EU-s országok is űzik ezt a sportot. És a másik kulcsmomentum, hogy a végső megkötésig mindenképpen meg kell próbálni titokban tartani a tervezetet.

Mondok rögtön két példát: elsőnek nézzük a csak 'anti-Piratebay' tervezetként elhíresült többoldalú megállapodás tervezetét, amely sajnos kiszivárgott. Igazából a BSA, RIAA, IFPI, és társaik által már ezerszer elmondott érvek (bevételkiesés a hamisítások miatt, innováció és kreativitás akadályozása, adóbevételek csökkenése, a szervezett bűnözés pénzügyi fedezetének erősítése) mellett megjelent a fogyasztók egészségéért való aggódás. A fenti öt érvben persze természetesen vannak részigazságok, de valahogy megint kimaradt a megvalósítás, a végrehajtás költségeinek figyelembe vétele. Ez persze szépen összevág a nem olyan régen létrehozott és a bürokraták mellett kizárólag a szellemi alkotások jogából élő ipari lobbystákat és jogászokat tartalmazó HENT (Hamisítás Elleni Nemzeti Testület) céljával és mondókájával, akik éppen hamarosan állnának elő valami nemzeti stratégiával - talán csak nem egy nemzetközi szerződéshez való csatlakozással?
Úgy tűnik, hogy a szerzői jogsértést megpróbálják összemosni a hamisítási problémával, a tizenéves torrentezőket meg nemzetközi bűnbandákkal. Persze a digitális letöltések által okozott jogsértéseknek semmiféle köze nincsen a hamisításhoz - egyfelől mert a fileok, a tartalom azonos, nem arról van szó, hogy valaki Metallica névvel nem Metallica számokat kívánna továbbítani, mint a NIKE melegítők esetében, de legalább lehet próbálkozni a mellébeszéléssel, és egyfajta smoke screenként bedobják a hamisított márkajelzésekkel való kereskedést meg a határellenőrzést.

Magában a doksiban egyébként elég durva, a kontinentális jogrendszertől teljesen idegen dolgok vannak. Alapvetően problémás az az elképzelés, hogy a jogot végrehajtó szervezetekbe kooperáció címszóval bevezényelnének egy csomó civil segítőt (itthon szakértőnek becézik őket, régóta tragikomikus, ahogy az A héten a BSA-nak tanulmányt író emberke B hétre független igazságügyi szakértővé avanzsál), és sutba vágnák az összes eljárási titkot, a vizsgálati technikák védelmének szükségességét és az összes magánélethez való jogot, vagyis a szellemi tulajdonjog védelme felülírna mindent, és mindezt megfejelnék nemzetközi együttműködéssel és koordinációval (azaz nemcsak a magyar bűnüldözők turkálnának a magánlevelezésünkben).
Az összes kereskedelmi méretű jogsértést (commercial scale) büntetőjogi kategóriává tennék, és hivatalbóli eljárást vezetnének be. Ennél még durvább, amit a polgári jogi jogkövetkezményekkel akarnak művelni: a magáncélú kutakodások bevezetését (vagyis egy büntetőjogi eljárási cselekménynek valamilyen változatát), a kártérítésekbe belefoglalni a vélelmezett kárt is - vagyis az itthon tipikus kárbizonyítási (a károsultnak kell bizonyítani a kár meglétét és mértékét) kötelezettség megszüntetését vagy enyhítését.
A végső rendelkezésekben van még utalás a DMCA-szerű DRM-védelemre meg a közvetítő szolgáltatók felelősség alóli mentesítésének szükségességére. Ami még szép, hogy a kezdeti szakaszban a fejlődő országok valamilyen speciális engedményt kapnának.
(Egyébként ha már előkerültek a fejlődő országok, akkor csak egy mellékgondolat erejéig: a velük kötött kétoldalú úgynevezett szabadkereskedelmi megállapodások (Free Trade Agreementek) az orwelli újbeszél szép példái: bár elméletileg a szabad kereskedelemről szólnának, de tipikusan kereskedelmi korlátozásokat tartalmaznak, méghozzá nem a fejlődő országok javára. Elvégre egy szabadkereskedelmi megállapodás két mondatból kellene álljon: az egyik a hazaival azonos elbánást vonatkoztat a külföldiekre (vagy legalább a legkedvezőbb helyzetben lévő más nemzettel azonos elbánást), a második mondat meg eltöröl minden vámot és kvótát. Ezzel szemben a végeredmény valami olyasmi, hogy a fejlett ország szabadon engedélyezi pl. Zimbabwe polgárainak és vállalatainak a mikrochipekkel és hasonló számítástechnikai termékekkel való kereskedést való kereskedést - de a mezőgazdaságot azonnal kizárják, az mindenütt szent tehén - és ezért Zimbabwe elismeri az Egyesült Államok szellemi tulajdoni rendszerét, meg a technológiai kereskedés szabadságát. Gondolom, mindenki el tudja képzelni, hogy milyen nagyságrendű Zimbabwe mikrochipgyártó ipara. Persze, ha véletlenül egy amerikai cég egy chipgyárat hozna létre, akkor ő rendkívül kedvezően vihetné haza a termékeit. Másfelől meg mivel a Zimbabwe által előállított termékek mondjuk túlnyomó részt mezőgazdasági termékek, ezért ők egész kevés dolgot vihetnének szabadon az Egyesült Államokba).
És a végső poén: hogy miért lett kereskedelmi egyezmény? Hát azért, mert - a TRIPS egyezmény nyomdokaiban járva - az egészet kereskedelmi problémának álcázva ki lehet hagyni a szellemi alkotások jogával foglakozó jogászokat, bürokratákat, parlamenti bizottságokat, stb., és a kereskedelmi területen dolgozók elé kerül az ügy, akik sok esetben  nem vagy másképpen látják az egész jelentőségét, illetve nem jártasak a szerzői jogi, szabadalmi, stb. kérdésekben. És kívülről az egésznek egy szabadpiaci látszata, máza van, miközben persze a teljes IP egy mesterséges (jogi) monopólium.

A második példa a TASZ alkotmánybírósági beadványa a kommunikációs adatok gyűjtése ellen, amelyről az Index is beszámolt. Ebben az a szép, hogy az Elkertv. 159/A. §-ában szabályozott adatgyűjtés nem nemzeti kezdeményezés, hanem egy uniós irányelv harmonizációja, a 2006-ban meghozott Data Retention directive-é (24/2006/EK). Ezért az Alkotmánybíróság a következőt teheti: megállapítja, hogy az Alkotmánnyal összhangban áll a rendelkezés, és elutasítja a beadványt, vagy észleli, hogy nemzetközi kötelezettség alapozta meg az egyébként tényleg alkotmánysértő rendelkezést, és felszólítja a kormányt az összeütközés megszüntetésére. Praktikusan az Alkotmány módosítására. Arra nincsen sok esély, hogy a direktívát a magyar kormány meg tudná dönteni. Egyébként furcsa, hogy csak most észlelte a TASZ a kérdést, bizonyos körökben ez a téma már legalább egy éve ismert volt, csak tenni nem lehet semmit. Too little too late.

Harmadik példa lehetne, hogy éppen hogyan van az európai közös jogkezelés átalakulóban, amelynek a végére jó eséllyel az amerikai kiadómonstrumok kezében lévő szervezet jön létre, szemben a jelenlegi, a szerzők érdekeit is képviselő országszintű szervezetekkel, az EU Bizottság támogatásával.

Azt hiszem, a fenti példákból is látható hogy az Egyesült Államok hogyan éri el az államokfeletti jogi normák alkalmazásával és a semmiféle kontroll alatt nem álló és kétséges hűségű EU Bizottság segítségével, hogy szépen lassan a mérsékeltebb kontinentális jogrendszerek is amerikai típusú megfigyelési társadalmakká (surveillance society) és a saját fiataljait különböző lobbyk érdekei szerint üldöző országokká váljanak, lemondva a néhány száz éves fejlődés eredményeképpen kialakult személyes szabadságokról és adatvédelemről.

Drukkoljunk erősen, hogy egyfelől Obama győzzön, másfelől megszabaduljon legalább a Patriot Act által megkezdett átalakulás egyes durvább eredményeitől és kiszálljon a közös ágyból, amelybe a dupla Bush-adminisztráció a mindenféle ipari lobbykkal összefeküdt.

Alternatív megoldásként felmerülhet még persze az EU politikai felelősség alá helyezése. Furcsa, hogy a Parlament, amelynek a tagjait választják, általában sokkal érzékenyebb az EU polgárainak az érdekére, nem?

Addig is javaslom mindenkinek a titkosítások használatbavételét merevlemezre, levelezésre, mindenre amire lehet. Persze azt nem lehet könnyen elrejteni, hogy kivel állunk kapcsolatban, de legalább a tartalomban való kutakodást meg lehet nehezíteni.