Caracalla blogja

    Elég sokáig gondolkoztam, hogy kellene-e írni erről egyáltalán, mert tagadhatatlan, hogy elég kínos a látszat: biztos, azért a fanyalgás (mert az lesz), mert ugye... Ez ellen egy megoldás van: sok link, és mindenki nézze meg, igaz-e amit írtam, és döntse el, hogy elég komoly-e vagy csak akadékoskodás. De mivel Tetra is írt róla, félre az erkölcsi aggályokkal.

    A nulladik kérdés, hogy nem sikerült elhelyeni a szavazástól elszakítva a listát, például a beharangozó oldalon. Shame on them.
  Az első a kimaradtak problémája. Szubjektív alapon válogattak (azaz még a szempontrendszer sem ismert), és mondjuk nem erőltették az indexes blogokat. Miközben azért nemcsak látogatott, de rendszeresen frissített, témájában fókusszal bíró és általában egyenletes minőségű blogokról van szó, ráadásul többé-kevésbé saját dizájnnal. Rendkívül sovány a techblogok és a tudományos napló kategóriája is, erről később.
    Akik bekerültek. Hát egyfelől a nem igazán frissülő blogok kérdése merül fel. Én a magam részéről nem szívesen látnék oszladozó hullákat a Miss World 2008-on, még akkor sem, ha esetleg megigérik, hogy feltámadnak (Webbuzera például, kis szerencsével Tóth Benedek feltámad). Több esetben felmerült bennem, nem kellene-e esetleg előírni valamilyen eredetiség elvárást, vagy felállítani netán a Fordítóblog kategóriáját.
    Na, de tech/tud. Egyrészt a kettő összeházasítása pocsék ötlet. És van egy kakukktojás (kkv informatika), amin hosszan, felszabadultan lehet kacagni - akár. Esetleg sírni, legalább is ami a Vista melletti elkötelezettséget illeti. Egy szó sincs arról, hogy minden valamirevaló business elemző legalább az első Service Pack megvárását javasolja. No Linux, no Mac, no Unix, no Sun, no IBM, not nothing - a kkv a Microsoft elkötelezett partnere. És még emailezni is megtanít, ha valaki magától nem igazodik el az emailek rovatainak dzsungelében. De abszlolút reszpekt Knights of Cydoniának vagy a Webisztánnak, de az Economietól (ezt sokszor felületesnek érzem) (na meg a félhalott Webbuzerától) eltekintve mindegyik érdekesnek tűnik. De ha valaki IT tudományra vágyik, irány Bőgel György blogja, amelynek két hibája hatalmas: nincs egységes feedje (bár ez GReaderrel 5 perces probléma és egyszeri, de mondjuk Goldenblokkra nem túl jól jelölhető), valamint, hogy a feedek rövidek, néhány szavasak. Pedig nincs reklám az oldalon, szóval nem értem miért ne lehetne full-text. És mondjuk a szociológusok is eléggé próbálkoznak, szóval ebből kijött volna egy tudomány.
    Üzleti: szintén egy összedobott kategória, szerintem kellene külön marketing és financial, netán SEO, abból van, mint a dudva. Barazsy Ákos duplán esélyes, mert két blogja is szerepel a kategóriában, de a legkisebb hasznos terület cím egyértelmű esélyese lehet bármelyik. Egyébként nálam Konrád a nyerő.
    Elsőre az újblog kategória tűnik a legizmosabbnak.

    Egyelőre ennyi, nem szívesen írnék olyasmiről, amiket nem ismerek. Viszont lehet, hogy kénytelen leszek email-címet hamisítani, mert a Webisztán és Cydonia között nem tudok dönteni.

UPDATE I. Nem tisztességes, amit a kkvblogról írtam. Fenntartom, hogy a fentiek - vitatható stílusban - helytállóak, ha techblogként akarjuk felfogni. Azonban, ahogy a Szerző a kommentekben volt kedves jelezni, üzleti blognak tartja inkább - és ezzel némileg változik a kép. Van viszontválasza is. Ettől függetlenül azért én nem rohannék Vistát installálni.

    Bizonyos mértékig vevő vagyok arra a tézisre, hogy az Internet (és különösen a web2.0-s megközelítések) átalakítják a tudás korábbi jellemzőit. Sokkal hozzáférhetőbb, nagyobb embercsoportok számára hozzáférhető, gyorsabban rendezettebben, stb. Korábban megfogalmaztam már egy véleményt, amit többé-kevésbé helytállónak tartok ma is a tudás értékével kapcsolatban - legalább is a kísérletileg nem igazolható tudományok esetében.
    Néhány napja rátaláltam az Enciclopaedia Britannica által idított weblogra, ahol blogbejegyzésekben (azaz a web2.0 formáját felhasználva) elég komoly kérdéseket vetnek fel több témában, különösen, ami a szakértö/profi vs. amatőr kérdését illeti. Gyakorlatilag minden bejegyzés komoly megfontolást érdemel, és korábbi nézeteim újragondolására késztet. Ha nem állna mögöttük ilyen erős név, akár linkbaitelő trolloknak is nézhetné őket az ember. Talán az általam látott legkomolyabb kihívást intézik az egész webkettes miliő ellen.

    Néhány napos a hír, hogy az Amerikai Szabadalmi- és Védjegyhivatal (USPTO) közösségi erőforrásokra támaszkodva kívánja a szabadalmak vizsgálatát jobbá tenni néhány jogász. Az nem új hír, hogy komoly gondok vannak a szabadalmi rendszerükkel (Newsweek, Federal Trade Comission ajánlás, Microsoft, IBM, vagy a USPTO vezetője(regisztráció szükséges) hogy csak néhány kiemelt példát hozzak, a legkorábbi 2003-as, szóval nem friss probléma, és szándékosan nem válogattam a nyílt forráskódú szoftverekhez kötődő anyagot), évek óta emlegetik, mint ahogy a megoldás szükségességét is. A probléma legalapvetőbb gyökere az, hogy a USPTO munkatársainak átlagosan 24 óra áll rendelkezésére egy-egy szabadalom átnézésére, és így nem tudják alaposan megvizsgálni, hogy megfelelnek-e a szabadalmak a szükséges feltételeknek (azaz hogy a találmány legyen új, ne legyen a szakma számára nyílvánvaló (másképpen: alapuljon feltalálói lépésen) és alkalmas legyen ipari alkalmazásra), és ha nincs ok az elutasításra, el kell fogadni. Így átcsúsztak olyan szabadalmak, mint az egykattintásos vásárlás és társai. De ennél van rosszabb is: mivel a szabadalmakat a lehető legtágabban fogalmazzák meg, sok mindent bele lehet érteni, ami esetleg még nem is létezett a szabadalom megadásakor. Ezen alapul olyan kis-és középvállalkozások tevékenysége, amelyek jószerével csak jogászokat foglalkoztatnak és szabadalmakat vásárolnak fel, majd azokat a valódi technológiai fejlesztést végző cégek ellen fordítják, ezért e cégeket egyébként patent troll néven is emlegetik. A szabadalmak 20 évig érvényesek Amerikában főszabályként, húsz év pedig nem kevés idő a technológiai fejlődésben.
    A Szabadalmi Hivatal ezért külső erőforrások bevonása mellett döntött. A www.peertopatent.org oldal elsősorban arra ad lehetőséget, hogy az elbírálás alatt lévő szabdalmakkal kapcsolatban az esetleges korábbi feltalálást (ún. prior art) bemutassák, megakadályozva ezzel a szabadalom elfogadását. Pillanatnyilag csak I(K)T területről vannak szabadalmak és csak a szabadalomért folyamodó beleegyezésével, bár ennek ellentételezéséül hamarabb elbírálják a kérelmét. Kiváncsi leszek az eredményre. Azért egy szabadalmi bejelentés vizsgálata nemcsak szakértelmet de komoly időráfordítást is igényel. Az egész oldal egyébként a CC 3.0-s US licence alatt van, tehát egy helyi változat létrehozása sem látszik túl nehéznek - nem mintha itthon szükség lenne rá. Mindenesetre egy újabb területről derülhet ki, hogy a közösségi modell alkalmas-e annak jobbá tételére.

    Nem ritka, hogy olyan cikkekbe botlunk, amelyekben amerikai ujságírók/elemzők/befektetők siratják az amerikai elsőséget a technikai-technológiai fejlesztésekben, egészen szélesen értelmezve ezt a kört. Michael Kanellos cikke az egyik újabb ilyen, de szerintem jól eltéved, már ami a megoldásokat illeti. Pedig leírja, hogy tanulságos, ahogy az amerikai befektető üzeme és szellemi tulajdona "lokalizálódik", magyarul kiszivárog a fejlődő világban, valamint hogy a high-tech alkaltrészek világméretű gyártásában folyamatosan csökken az amerikai szerep, de nem kapcsolja össze a szellemi tulajdon védelmének kérdésével. Azzal, hogy amit Kínában kezdenek gyártani, azt rövid időn belül a kínai maffiaszerű csoportok is elkezdik gyártani és terjeszteni, olcsóbban. Ázsiába látszik átkerülni a technológiai súlypont, bár azért nem túl gyorsan. És semmiképpen sem szabad leírni Amerikát: a 1980-as, 1990-es években amiatt aggódtak, hogy a japánok körözik le őket, de az elmaradt, nem utolsó sorban amiatt, hogy aktívan foglalkoztak a kérdéssel. Eközben Amerika lassan gúzsba kötve táncol, a szoftverek területén például a semmiféle érdekekkel sem indokolható szerző élete+70 éves védelem, valamit a 20 éves szabadalmi védelmi idő miatt. Miközben néhány év alatt eltünik minden új szoftver, húsz éven belül még az egyes funkciók másolása is veszélyes üzlet. Európa más tészta, sajnos a nyugdíjasok és a magányos gazdálkodók támogatása megelőz bármiféle lisszaboni célt, és Európa egyre inkább leszakadó térség.
    Lawrence Lessig is megközelítést váltott: belátta, hogy a jogalkotási rendszer és általában az állam korrupt struktúrájának reformja nélkül esély sincsen a szellemi tulajdonjog területén változásra. Az elmúlt tíz évének mérlege: kevés hatás ugyan a jogszabályok alakulására, ám a Creative Commons és a Szabad Kultúra hatását nem lenne helyes alábecsülni, rámutatott ugyanis hogy minden fejlesztés, vagy ha úgy tetszik, mű épít az elődökre, valamint hogy bizonyos termékeket egészen egyszerűen nem érdemes a szerzői jog általános védelme alá helyezni, mivel gazdasági haszon ugysem várható, a terjedésükre meg kimondottan káros hatással lehet. És Ő valamint a társai lehetővé tették, hogy komolyabb jogi ismeretek nélkül tegye valaki elérhetővé műveit általa kiválasztott feltételekkel.
    Az Artisjus egyik fiatal jogásza, Töth Péter Benjámin pedig leereszkedett, ezúttal az SG katlanába. Én a magam részéről abszolult becsülöm az Artisjus munkáját, de lassan már komikus, ahogy a szabad felhasználás árát, az adathordozókba beépített jogdíjat próbálják megmagyarázni, leginkább is egy rakás idiótának. Nem tudom, miért nem lehet megérteni, hogy a szabad felhasználást globálisan kompenzálja a jogdíj, azaz nem egyedi CD-lemezekre kell ezt nézni, hanem összességében. És már az ötödik kommentben előkerül a középiskolából ismerős "Te meg hogy nézel ki" jellegü alpári beszólás, és onnantól lekerül a szájkosár az idiótákról. Bátor dolog anoním módon beszólni valakinek. Komolyan ezeket a srácokat egyszer kellene elvinni, nézzék meg mit kapnának az USA-ban a letöltésekért. És MIUTÁN a család minden pénzre ráment, hogy ne kerüljenek börtönbe J. Timberlake legújabb remekének ellopása után és nagyjából életük végéig lemondtak a számítógép és peer-to-peer alkalmazások használatának jogáról AZUTÁN szólják le a hazai jogvédőket. És persze ott van az az apróság is, hogy jól láthatóan csökken a jogdíjak összege, ahogy a CD-eladások esnek. Kiváncsi vagyok, mikor éri el a kritikus értéket ez a folyamat, bár, a hazai internethasználat mellett lehet, hogy ez nem komoly probléma.
    És hogy sót hintsek a sebre, megemlíteném, hogy nagyjából 0 értelme van a szerzői jog problémáival foglalkozni itthon, tekintve hogy minden fontosabb kérdést nemzetközi vagy uniós dokuk szabályoznak - beleértve a védelmi időt és a DRM-et - eltekintve attól, hogy érdekes.

    Elég nehéz elviselni a mindenütt körülvevő reklámokat, miközben többé-kevésbé nyíltan arról is beszélnek, hogyan lehet a hirdetéseket targettálni, meg az oldalakat otimalizálni és hasonlók. És most a blog.hu címplapján is, egyből középen megjelent egy hirdetés. Nem tudom, mennyiért adják el azt a helyet, de az én szememben elég sokat esett ezzel a szolgáltató: ez nagyjából olyan, mint a payperpost, Arrington személyes nemezise.
    Mert az a helyzet, hogy az internetet a reklám működteti. A figyelemgazdaságtan, vagy szándékgazdaságtan arra mutat rá, hogy a fogyasztók egyben vásárlók is még ha nem is közvetlenül fizetnek. Igaz ez az Iwiwre, az Indexre meg még ki tudja mi mindenre. És kissé szarkasztikusan tegyük rögtön hozzá: a "figyelem gazdaság" és a gazdaság kapcsolatát az Adwords és társai teremtik meg.
    Mindezek után nem meglepő, hogy az életünket egyre jobban elönti a reklám. Még szerencsésebbek azok az esetek, amikor legalább tudjuk, hogy reklámmal állunk szemben, de ezen kívül mindenféle termékelhelyezések filmekben vagy termékleírásnak álcázott splogok is támadnak. És ez nemcsak online probléma: mindegyik főútunk mellett tele van a széle hirdetőtáblákkal, amint a városaink vizuális képét is ez határozza meg egyre inkább.
    Mindezek mellett kulcsfontosságú kérdés, hogy a reklámok nem jók. Vagyis rosszak, megtévesztőek, hamisak, buták, unalmasak. És nemcsak tudatosan hatnak, hanem tudat alatt is.
    Persze minden ellen lehet védekezni. Az első lépés annak felismerése, hogy a marketinges ellenség, aki meg akarja hódítani a személyes életünket, meg akarja ismerni a személyes adatainkat, hogy tegyen egy visszautasíthatatlan ajánlatot. A termék gyártójával a viszonyunk már ambivalensebb, mert elméletileg nem kizárt, hogy meg akarjuk venni, de ezt nem kell feltétlen az orrunk alá dörgölni, és valami hasonló a helyzet a reklám hordozójával is. Persze eléggé nehéz konzekvensen emlékezni erre, és eszerint cselekedni.
    Bizonyos esetekben a marketinges a barátunk, különösen a butábbik fajta. Mert van úgy, hogy az ember meglát egy terméket valahol, és megtetszik, de aztán beugrik, hogy ebben is van olyan bifidusz egyensúlyguard és ezzel megtakarít nekünk egy vásárlást. Vagyis egy reklámmal elidegenít az eladni szánt terméktől, mert ugye aki keményen játszik...
    Ha nagyjából elkerülhetjük a hirdetés és a valódi tartalom összemosását, talán döntetlenre menthető a meccs. Aki olvasott már számítógépes játékról suóló kritikát, érti miről beszélek. De ettől még nem tetszik.
    És egyébként pillanatnyilag a hirdetések testreszabása a legfőbb oka annak, hogy privacy-párti vagyok.

UPDATE: Doc Searls néhány órája idézett a Cluetrain manifesto-ból, íme:

"Every one of us knows that marketers are out to get us, and we all struggle to escape their snares. We channel-surf through commercials; we open our mail over the recycling bin, struggling to discern the junk mail without having to open the envelope; we resent the adhesion of commercial messages to everything from sports uniforms to escalator risers.

We know that the real purpose of marketing is to insinuate the message into our consciousness, to put an axe in our heads without our noticing. Like it or not, they will teach us to sing the jingle and recite the slogan. If the axe finds its mark we toe the line, buy the message, buy the product, and don¹t talk back. For the axe of marketing is also meant to silence us, to make conversation in the market as unnecessary as the ox cart.

Ironically, many of us spend our days wielding axes ourselves. In our private lives we defend ourselves from the marketing messages out to get us, our defenses made stronger for having spent the day at work trying to drive axes into our customers¹ heads. We do both because the axe is already there, the metaphorical embodiment of that wedge Toffler wrote about -- the one that divides our jobs from our lives. On the supply side is the producer; on the demand side is the consumer. In the caste system of industry, it is bad form for the two to exchange more than pleasantries.

Thus the system is quietly maintained, and our silence goes unnoticed beneath the noise of marketing-as-usual. No exchange between seller and buyer, no banter, no conversation. And hold the handshakes.

When you have the combined weight of two hundred years of history and a trillion-dollar tide of marketing pressing down on the axe in your head, you can bet it¹s wedged in there pretty good. What¹s remarkable is that now there¹s a force potent enough to actually start loosening it."

    A Reuters számol be egy nagyon durva történetről, amely szerint két amerikai jogvégzett nő pert indított egy AutoAdmit nevű fórum és egyes felhasználói ellen. A forumon, amelyet egyaránt használnak joghallgatók, álláskeresők és állást kínálók is, anonim nickek mögül tettek egyesek gyakorlatilag a lehetséges sértések teljes tárházát kimerítő állításokat. Ezek - persze nehezen bizonyíthatóan - valódi kihatással bírtak a karrierjükre - a személyes fájdalmakról már nem is beszélve. Ezért rágalmazási pert indítottak vagy 30 anonim felhasználó ellen.
    A Sierra-üggyel való párhuzam felvetése elkerülhetetlen. Az, hogy egyesek nickjeik mögé bújva bármire hajlandóak nem új, azonban az igen, hogy ennek mennyire komoly hatása lehet. A rosszindulatu pletyka eddig is létezett, de immáron kitágultak a lehetőségei. Sokkal egyszerűbb valakinek a rossz hírét kelteni, mint ez llen védekezni. Egyetlen megoldás: a névtelen információk teljes negligálása - ami persze nem járható út, és Nixon második elnöki ciklusát is elhozta volna.
    Még szerencse, hogy általában mindenki megbízik a regisztrációk névtelenséget garantáló hatásában, és csak kevesen mennek el mindefajta nyomaik álcázásáig. Ez legalább a visszavágást lehetővé teszi, de persze a gondos fórumvezetői magatartást nem helyettesíti semmi.

    A blogoszféra egyik legújabb (és méretében csak a Sierra üggyel összevethető) gumicsontja a Google viszonya a személyes adatainkhoz. A Privacy International szervezet készített egy jelentést (módszertan és szöveges értékelés - táblázatos áttekintés (pdf) ), amiben a Google-t kimodottan a privacy (magánszféra) ellenségének minősítették - miközben egyetlen vizsgált szervezet sem kapott kifogástalan minősítést. A Google egészen durván kezelte a szituációt, és alaptalannak tűnő vádaskodásba fogott a civil szervezet ellen. Születtek ilyen és olyan reakciók is, a Google-alkalmazott Matt Cutts elég jó érveket hoz fel a Google mellett, a Techmeme tele van a témával, talán még Shelley Powers érdekes, az utolsó mondata találó:

"Unfortunately, I don't have the option to divorce Google."

    Átgondoltam, és egészen megrettentem, miket tud rólam a nagy online testvér. Hogy mi érdekel (personal search), hogy kikkel levelezek (gmail), mit olvasok és mi a kezdőlapom (iGoogle és Reader), mit írok (Feedburner, bár ez még nem integrált a Google accountba), és potenciálisan itt van az office csomagszerűségük is. Kutya füle ehhez képest az iwiw. Többet tud rólam, mint a saját anyám. És a pláne az egészben, hogy mindezt úgy érték el, hogy elsőre nem is tűnik ilyesztőnek, mert a design elég funkcionális, visszafogott és a reklám ugyancsak az egyik legvisszafogottabb, ami van.
    Jelen pillanatban nem látok más lehetőséget, mint hogy kényszeredetten és némileg aggódva megadjam a Google-nek a kétséget a javára írva bizalmat, mint hogy kirívóan nem sértették eddig meg a magánszférámat. Az alternatíva a különböző alkalmazások szétszórása, azaz más szolgáltatónál email címet, másiknál a kereséseket, stb csinálni. No meg persze az sem elhanyagolható kérdés, hogy annyira nincsen titkolnivalóm sem, mert nem vagyok mondjuk kormánytag vagy cégvezető, és a Google jelenlegi hosszútávú érdekei alapján is az adatok bizalmas kezelése látszik célszerűnek. Ugyanakkor a cég hozzáállása a kérdéshez ijesztő, az, hogy mennyire nem foglalkoznak vele, és a legfőbb üzenetük: Bízz bennünk, mi vagyunk a Google, meg a nem leszünk gonoszak. Mindeközben fogalmunk sincs, hol tárolják az adatainkat, amelyeket egyébként 18-24 hó után elvileg anonimizálnak.
    Elméletileg lehetséges lenne nagyon megnehezíteni a dolgukat. Tor hálózat, egymás IP címeinek használata a haverokkal, nyilvános hozzáférések, 15 darab email cím, álnevek, hamis személyes adatok, de ezek az életet is megnehezítenék.
    Attól félek, hogy végül is búcsút kell mondani a magánszféra klasszikus felfogásának és örülhetünk, ha eltűnünk a tömegben.

    Lesz újra Goldenblog, ami bizony jó hír, a tavalyi reakciók után. Egyfelől ott volt ugye az, hogy a nyertes egy marketinghekknek fogta fel az egészet, arra kényszerítve a szervezőket- hogy mentve a menthetőt - még egy "első" helyet kiosszanak, másrészt meg a nem túl elegáns paródia(?) a Goldenfos.
    Egyfelől a verseny jó. Másfelől publicitás, a nevezőknek is, nemcsak a díjazottaknak. Elég nehézkes pl. a magyar címlapokon meg nem jelenő blogokat megtalálni.
    Az egyik legfontosabb és talán máshol nem nagyon említett szerepe az lehetne, hogy példákat mutasson fel, hogyan kell jól megcsinálni valamit. Erre alkalmas lenne formai díjak kiadása is (pl. design, fókusz, azaz mennyire tematikus, humor, eredetiség díj, és még sok mást lehetne írni), a szokásos és várt tartalmi kategóriák mellett. És ehhez masszívan szakmai zsűrizés, pl. webdesignerek bevonásával. És egyértelműen be kell engedni a fél- (vagy egészen) professzionális blogokat is, amelyeket például tematikus spinoffként kreáltak online újságok - én nem szeretném, ha a jókat kizárnák, és féltehetséges amatőrök között folyna a versengés. Emellett egy darab közönségdíj, minimum captcha-s ellenőrzéssel. És jó lenne a citromdíj kiosztása is, ami kiváló alkalmat teremtene a hatevotera.
    Elég necces kérdés a blog kategóriája is. Mi a blog? Azt mondanám, hogy formai megközelítés szükséges: a témától függetlenül olyan strukturált weboldalak gyűjteménye, amely többé-kevésbé egy alkotóhoz vagy kis alkotócsoporthoz kötődik, szindikációval rendelkezik, mondjuk legalább kétszer jelent meg új anyag az elmúlt hónapban és interaktív, azaz lehet kommentelni legalább. De mondjuk ezt számszerüsíteni elég nehézkes.
    Mindezek után egy díjkiosztó, amin releváns személyek beszélnek és sok koktél. Valahogy úgy érzem, hogy elég sokat fejlődött a magyar blogok világa a tavalyhoz képest. Remélhetőleg egyfajta számvetésre is alkalmas lesz az eredmény.
    Hajrá Goldenblog!

    Megbocsáthatatlan módon tévét néztem, és egyes csatornákon mindennapos reklám a "töltsd le a csengőhangot és menő leszel", és bár nem hiszem, hogy én lennék a célközönség (a mobilom most töltötte be a hetet, és nincs okom, hogy lecseréljem), de mindig is érdekelt, hogy ez végül is mi. Így ellátogattam a Jamba nevezetű oldalra (linket nem adok, akit érdekel, talán megtalálja), amely még a tisztességesebbek közül való. Egyrészt elég rég üzemel már, van mindenféle szabályzatuk is, és nagy nehezen az áraikra is lehet utalást találni. Durván egy ezresért már "élvezhető" is a változó hosszúságú csengőhang. És ezzel be is léptünk a Jamba clubba, ami gondolom gimiben nem hangzik rosszul. Utána jönnek lemondásig a termékek, de itt már szóba kerül a wap is, amihez nem értek, ilyen kis időre, ami hátravan meg már nem is érdemes... Bizonyosan menő dolog erotikus háttérképeket mobilra tölteni, csak aztán nem lehet kirakni az asztalra nyilvánosan - másrészt meg az emberi test dologszerű ábrázolását én a magam részéről nem tartom helyesnek.
    De ami igazán megragadott, hogy itt voltaképpen abból csinálnak üzletet a különböző vállalkozások, hogy a mobiltelefonok egy kis zárt kertet alkotnak, és nem lehet egyszerűen mondjuk számítógépről átteni zenét meg képeket - és nem is kis összegeket. Azonnal Winer egy podcastja ugrott be, amiben arról beszél, hogy az iPod és társai (és ez igaz az iPhone-ra is) zártsága mennyire hátrányos a felhasználókra. Aki ilyen csengőhangot rendel - feltéve, hogy ismeri és rendelkezik a zenével - azért fizet, mert nem tudja maga átmásolni a mobiljára - és ez attól függetlenül igaz, hogy milyen a mobil operációs rendszere. Nincs összehasonlítási alapon, de mintha itthon kimodottan erős lenne a mobil kultúra - az én izlésemnek mindesetre.
    De bizzunk a szép jövőben, és abban, hogy előbb-utóbb kialakul egy általános hálózat, amire mindenféle eszköz kapcsolódni fog, és az ilyen rablólovagokat eltűnteti a megerősödő királyi hatalom.
    Ezzel szemben igencsak fennáll a veszélye, hogy az "utak" nem egységes és semleges tulajdonban lesznek, hanem szétszabdalva magántulajdonba kerülnek (ala feudális széttagoltság). És az ezzel szemben fellépő tartalomszolgáltató cégek, amelyek a nyitott hálózatra építik a tevékenységüket - gyakorlatilag az összes szoftvercég és a Google, online médiák, etc. - foggal körömmel küzdenek ez ellen, de azért a telkók oddsai jobbak. Erről is szól az oldalsó linkek között már megjelent angol nyelvű jövőkép Bodó Balázs tollából. Ezzel csak egy módon lehet szembeszállni: ha államilag építjük vagy felvásároljuk a hálózatot, a fizikai infrastruktúrát (elméletileg ez persze lehetséges civil szervezet keretében is). Kár, hogy az államunk olyan, mint egy olcsó és buta lotyó. Egyébként elképzelhetőnek tarom, hogy ez lesz az a tényező, ami az Egyesült Államok jelentőségének legalább is relatív csökkenését hozza: az üzlet számára jobb lehet az államilag cenzúrázott és tulajdonolt hálózat, amennyiben az megoldja a spam problémát és lehetővé teszi közérdekek érvényesítését  is, nem is beszélve a felnőtt tartalmak brutálisan társadalomromboló hatásának korlátozásáról - és igen, ez Kínára és Oroszországra vonatkozik, de Európa felemelkedését is hozhatja, mint az ideális középútét - de azért ez még leginkább egy kósza gondolat.
     És addig is itt vannak nekünk a csengőhangjaink és a finoman meztelen ázsiai mobilszépségek.

    Na jó, igazából csak a Techbázis. Elsőként nézzük a jó példát. Itt van ez a cikk, amely a Linux közigazgatási - hát, mondjuk úgy, ld. lejjebb - bevezetésével foglalkozik. Remek, körüljárja  a témát, és megszólaltatja a feleket.
    Elsőként el kell olvasni ezt a pdf-et. Dr. Futó Iván egy oldalban magyarázza, hogy a jogizés szoftverek olcsóbbak, mint a nyílt forráskódúak és pénzkidobás lenne használni azokat. Kevés dolog van, amit Rátonyi nem írt meg a válaszként is felfogható cikkében, az egyik, hogy milyen aljas szómágiát használ a szerző, amikor egy jelentős mértékben jogászoknak célzott lapban a zárt forráskódú szoftvereket elnevezi jogvédett szoftvernek (én inkább a jogfenntartottat javasolnám: vö: "minden jog fenntartva"), ami sugallja, hogy a másik nem az, nem látom akadályát, hogy a továbbiakban nevezzük mondjuk terrorista szoftvernek. Utána kis bazározás-katedrálisozás következik, majd a stabil programverziók problémája, és érintőlegesen a forking kérdése. Ellenben megtudjuk, hogy a jogfenntartott szoftver a béta változattól kezdve maga a paradicsom, és a Windowsnak sem voltak service packjai. Utána jön a TCO mágia, amely csúcsa a MSFT "Get the Facts" kampánya volt, amely végén a redmondiaknak kellett a tényeket beszerezniük a hardverkörnyezet költségét illetően. Futó Iván cikke tökéletes példája annak, amikor valaki arra kényszerül, hogy szakmáján kívüli dolgokban fogalmazzon meg laikusként álláspontot, és nincsen egy-két éve felkészülni. Pedig megpróbálta. Igazából érdemes Rátonyi cikkét végigolvasni, egyetlen kérdést vetek még fel, ez pedig az ún. migration project.
   
Elég brutális tévedés azt hinni, hogy a Linux bevezetésének első lépése a telepítés. Az egész egy projekt: tervezéssel, tesztekkel, továbbképzésekkel, dokumentációkkal, és a megfelelő programok megkeresésével vagy megírásával. És fel kell készíteni a leendő felhasználókat is, különben kudarc lesz.
Nem(csak) azért kell végre hazánknak is migration projectet végezni, hogy legyen Linux a közigazgatásban, legalább olyan fontos, hogy legyen néhány ember aki gyakorlatot szerez egy ilyen levezénylésében. Megkockáztatom, ma ilyenek nincsenek. Vannak remek programozók, rendszergazdák, stb. de nincsenek az átállást levezetni képes emberek. És alapvetően rendezi majd át a TCO kérdését, amikor a Vistahoz kell új hardvert beszerezni.
Gondolom (remélem), hogy ezek azért általában elég nyílvánvalóak. Itt egy példa, ami egy tízéves átmeneti folyamat kereteit mutatja be Kanadában, nagyon tanulságos. És még annyit, általában az önkormányzatoknál indul meg egy ilyen folyamat, és ez az egész az alternatívákról is szól, például, hogy mennyivel csökkenhetnek a MSFT licencdíjai egy induló migration project hatására. És ez sincs benn a TCO-számításokban.

    És itt a rossz példa a Techbázisból. Leáldozóban a zenei másolásvédelem kora.
Idézetek:

"A három betűs rövidítés egy láthatatlan szoftverréteget jelöl, amely a letöltött zenefájlra épül, és megszabja, mit lehet csinálni vele:"

Nem csak zene, nem láthatatlan.

"...a szerzői jogtulajdonosok mindig is irtóztak a tartalom másolásának bárminemű lehetőségétől."

Mwuhaha. Történelem: középkori kódexmásolás.

"Ha belegondolunk, tényleg elég furcsa, hogy olyan terméket kapunk a pénzünkért, amivel nem csinálhatunk azt, amit akarunk. Ha a boltban megvesszük a CD-t, akkor szabadon hozhatjuk-vihetjük, átmásolhatjuk kazettára, begrabbelhetjük a PC-nkre, bár bizonyos újabb albumokat ugyancsak másolásvédelemmel látnak el."

Itt a szerző konzekvensen összekeveri a jogi és technikai szabadságot. Gyakorlatilag nincs olyan termék, amivel azt csinálunk, amit akarunk. Igazából fel kellene fedezni, hogy mi az igazi különbség a CD meg az mp3 között.

"Larry Lessig azt mondja: a digitális világban a használat egyenlő a másolással - hát jogilag is adjuk meg rá a lehetőséget. A CC-licenc lényege az, hogy az alkotó részletesen megszabhatja, mit enged meg a felhasználónak, vagyis szerzői joga egy részéről lemond."

Oh my God! A CC egy licencrendszer, egy MINTA, amely segít a napjaikat nem Szerzői jogról szóló törvény böngészésével töltő alkotóknak abban, hogy viszonylag egyszerűen meghatározzák a műveik felhasználásának feltételeit. De igazából a CC behatárolja a választási lehetőségeidet ahhoz képest, ha tudsz írni egy felhasználói (vagy másképpen licenc) szerződést Te magad.


Fontos cikk kedvenc témámban, de vannak benne tévedések. Ja, és a CD is digitális, nem pedig analóg. Itt kimondottan az Internet, mint világméretű terjesztőhálózat kérdése van a középpontban. És mindezek mellett sok fontos dolgoról ír a szerző, pl. hogy a kalózkodás az lehet promóció és hasonlók. Kár érte.

Íme egy brilliáns példa, hogy hogyan kapcsoljunk össze két nem túl közeli dolgot. De azt hiszem, a kontraszt érzékelteti a Techbázis színvonalát is (és ez kivételesen nem kritikaként értendő).

    Lassanként visszaáll a rend, és feltámad ez a blog is, most, hogy a diplomáért folyó heroikus küzdelmem lezárult. Részben itt is működik a "csak a szépre emlékezünk" hozzáállás, de van két dolog, ami elég mély nyomot hagyott.
    Az egyik az adminisztráció. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan nem sikerült egy elméleti igazgatási szakemberekkel jól ellátott egyetemen elérni, hogy az egyetemi pénzttár nyitvatartása vagy a TO működése legalább az elégséges érdemjegyet elérje a hallgatók többségénél. Jó, dehogynem tudom, a fő oka a Tanulmányi Osztály vezetőjét pozícióba juttató és ott tartó nepotizmus, és a modern ügyvitel bevezetésére alkalmatlan emberanyag. Dettó egyetemi nyelvvizsgaközpont, ami egy bejáratott nyugati vizsgaforma meghonosítása helyett egy saját, nevetséges presztízsű és elég komolytalan, ámde a diploma megkívánta formalitásoknak megfelelő nyelvvizsgával szúrja ki az áldozatok szemét. A végére tartogattam a legjobbat: a megkettőzött leckekönyvet, amelynek elektronikus és fizikai formája is van. Haszna az nincsen, tök üres minden rubrika a felvehető tantárgyaknál, pedig a rendszer (ETR) nagyon sok mindent tudna, de nem használják. Az egyetlen eredmény, hogy alkalmanként sikerül eltérő jegyet beírnia az oktatónak a két helyre, majd elmennie szabadságra.

    De jó volt kijönni!

P.S.: Átolvastam, és ez így azért nagyon egyoldalú. A semmittevés hiányozni fog.

    Néhány napos a hír, hogy kísérleti jelleggel elektronikus jegyzetkereskedelmi megoldást próbálgat a hazai felsőoktatás egy része. A jegyzeteket közvetítő cég az eTan Zrt. lenne, amelynek píárszagú fedő(web)oldala is megszületett. Üveggolyó a digitális indiánoknak, DRM-es takaróval.
    Legelsősorban is le kell szögeznem, hogy örülök, mivel engem ez már nem fog érinteni, addigra kikerülök a felsőoktatás bugyraiból.
    Másodsorban le kell szögeznem, hogy alapvetően örömtelinek tartom, hogy végre elektronikus formában fogják a jegyzeteket hozzáférhetővé tenni. Végre ki lehet vágni a be/ki/átvezető továbbá az irodalmi részeket, és a többi elektronikus jóság.
    Harmadsorban a dolog nem ennyire egyszerű.

    A fő indok sajnos nem az, hogy a gazdaságosan ki nem adható, de a pillanatnyilag jóindulatuan feltételezett tanári munkához elengedhetetlen jegyzeteket jeletessék meg, amelyek elkészítése egyébként a szubjektív megérzésem szerint bőven egy oktató feladatkörébe esne, vagy a megfizethetetlenül drága keménykötéses felvizezett termékeknek adják vissza az emberi formáját - hanem a másolás megakadályozása. Remek elképzelés, a fénymásolás kizárására tegyük elektronikussá a forrást, egyszerűen brilliáns, kár, hogy a kiötlője sajna még nem látott számítógépet.
    Remek elképzelés ez az eTan, meg a DRM-es pdf-ek terjesztése, csak a fentiekhez minek az eTan és a DRM. Árakról persze még semmit sem tudni, de nehéz lesz, hogy a nyomtatás+kötés+pdf_ára ne legyen több a papírnál. És a drm pont a legjobb tulajdonságát, az alakíthatóságát venné el, na meg hogy egy vállalható időn belül betöltődő szoftverrel nyissák meg.
    Ami ijesző, hogy a hallgatók esetében elvileg elképzelhető az egyedi szintű azonosítás, és így a vizsgák kimondva-kimondatlanul a jegyzet megvásárlásához, mint egyfajta adóhoz fognak kötődni. Elsőre a zsarolás-önbíráskodás jut eszembe, mint ami hasonló dolgokkal foglakozik.
    Merthogy nemcsak a zenészek, de az átlagos magyar egyetemi tanárok és a docensek is éheznek, sőt leginkább az akadémikusok.

P.S. Egyetlen megjegyzés, mielőtt bárki az egyetemi  jegyzeteken megszerezhető vagyonról kezdene álmodozni: futtassatok le egy keresést a crack+pdf+drm szavakra, és látható, hogy crack szoftvereket ÁRUSÍTANAK erre a célra. Elveszített jelszó-visszakeresőket, bocsánat, hát hogyne, azokat. És akkor ez még csak Google.
De az eTan elektronikus könyvkereskedelmi projektje az érdekel.

    Az It.news cikke (via Véleményezzük a valóság darabjait) nyomán sikerült rátalálni a finn forrásra, aminek van egy öt oldalas pdf változata is, de a Google pl. nem hozza a sztorit, mondhatni nincs nagy visszhangja. Ja, a keresés NEM hozza sem a Gizmodo, sem a Boing-Boing sztorit az első száz oldalon, miközben már hoz részleges egyezéseket is a keresőszavakkal. Hmm.
    Arról van szó, hogy egy finn bíróság szerint többé nem tekinthető alkalmasnak a tények tükrében a CSS arra, hogy elérje az eredményt, a tartalom védelmét, és ezért nem jár neki jogi védelem sem. Akit érdekel, jogilag ez így néz ki valahogy:
 Szerzői jogi törvény (Szjt) 95. § (3). bekezdése:
    "Az (1) és a (2) bekezdés alkalmazásában műszaki intézkedés minden olyan eszköz, alkatrész vagy technológiai eljárás, illetve módszer, amely arra szolgál, hogy a szerzői jog jogosultja által nem engedélyezett cselekményeket - rendeltetésszerű működése révén - megelőzze, illetve megakadályozza. A műszaki intézkedést akkor kell hatásosnak tekinteni, ha a mű felhasználását a jogosultak a hozzáférést ellenőrző vagy védelmet nyújtó olyan eljárás - különösen kódolás vagy a mű egyéb átalakítása, vagy másolatkészítést ellenőrző mechanizmus - útján ellenőrzik, amely alkalmas a védelem céljának elérésére."
    Jogilag ez alapján azért elég meredek az érvelés (nem mintha nem értenék vele egyet), mármint hogy a bíró olyat tett, ami hazánkban valószínűleg ismeretlen: elvonatkozatott az elmélettől és a GYAKORLAT, sőt, menjünk tovább az ÉLET szemszögéből értékelte a védelem céljának elérésére való alkalmasságot. Bravó.
    Ez miért releváns? Azért, mert ez egy közösségi irányelvből (2001/29/EC) származó gyakorlatilag szó szerinti fordítása (és a finneknél is), ami azonos értelmű az egész EU-ban. Vagyis a finn bíróság érvelése nem kötelező természetesen a magyar bíróságokra, de azonos tényalap merülhet fel azonos jogi környezetben, akkor az érvelésére lehet támaszkodni.
    Persze én már korábban megmondtam :)
   

    Tudom hogy kb. ezerszer leírtak már mindent erről a témáról, de megpróbálom kicsit másképpen megközelíteni ezt a kérdést, mint az szokásos. Az alapvető kiindulópontom a zenék terjedésének/terjesztésének internet előtti/offline helyzete, majd beszélek a net megjelenéséről és a kiadók reagálásáról. Amiről nem lesz szó, de nem elhanyagolható, az a kiadói szerepek változása. Míg korábban fizették a stúdiót, az utazásokat, szerveztek, vagy csak finanszírozták a stúdiómunkálatokat, az a jelek szerint mára megszűnt. Leginkább egy baromi drágán működő marketing és aggregátor struktúrának tűnnek. Ezek a jelek persze elég esetlegesek, mint pl. Kledis önéletrajznak tűnő életrajza, szóval ez inkább csak tipp.

    Igazság szerint a Nine Inch Nails gitáros/énekes/vezető Trent Reznor jó egy hetes interjúja adja az aprópót. Elmondja, hogy milyen szar helyzetben vannak a zenészek, mert a nép "lopja" (letölti) a zenét, a kiadók meg lehúzzák őket, miközben ők meg jó minőségű zenéket akarnak kihozni. Ja, és azért kerülnek többe a markáns előadók albumai, mert jobban le lehet húzni az elkötelezett közönséget, mint a pop-szutyok rajongóit. ("Basically it's because we know you've got a core audience that's gonna buy whatever we put out, so we can charge more for that. It's the pop stuff we have to discount to get people to buy it".) Ja, meg hogy még egy albumot csinál a nagy kiadónak, amire szerződés kötelezi, aztán vége, inkább kiadja őket maga, pl. 4$/letöltés áron.
    Ha kicsit visszagondolunk az Internet megfelelően elterjedtté és szélessé válása előtti korszakra, akkor azt hiszem, abban nincs vita, hogy a zenei terjesztések fő tömeges csatornái a kiadók/lemezboltok voltak. Az persze nem vitás, hogy volt másolás, demók, underground meg rádióból felvétel, továbbá hamis kazetták is, de az illegális terjesztés inkább volt kivétel mint szabály. És egyértelműen szerepe volt a baráti kölcsönzésnek, házibulikon közös zenehallgatásnak, a szerzői jogra "rezisztens" iskolarádióknak és egyéb felhasználási formáknak a zenék terjedésében.
    A net megjelenése több módon avatkozott bele ebbe a képbe. Az egyik a fizikai műpéldány megszűnése. Gyakorlatilag semmiféle jelentősége nem maradt a darabszámon alapuló mérőszámoknak. A bevételmaximalizálás sincs feltétlenül összefüggésben az eladott darabszámmal vagy az illegális értékesítések számával. Így kívülről úgy tűnik, hogy a teljes gazdasági struktúra, ami körülveszi a zenét, átalakul. Nem mellékesen a sikert is darabszámban - mérték.
    A fizikai műpéldány eltűnésével együtt jár az ahhoz tapadó jogok eltűnése. A korábban legálisnak minősülő tevékenységek, mint a kölcsönzés, vagy a műpéldány továbbadása (ún. first sale) amelyek eddig nem jártak másolással, a számítógép működési elvéből kifolyólag azzal járnak.
    Egy másik ilyen változás, hogy mennyire könnyűvé és gyakorlatilag (valamint látszólag) ingyenessé vált a zenék másolása, minőségromlás nélkül. A szellemi termék még jobban elszakadt fizikai valójától, mivel a "tárolóeszköz" gyakorlatilag a teljes Internet lett. Azaz a korábban gyakran a zenék "megszerzésének" egyik legerősebb korlátja - különösen ami a szubkultúrákat illeti - megszűnt.
    A fizikai hordozóhoz kötöttség eltűnésének harmadik eredménye a zene "örökkévalóvá válása". Ez persze megint relatív, mert a Föld elpusztulása elpusztítaná valószínűlegt az emberiség teljes zenei archívumát is, de magnókazetták, CD-lemezek korábbi sérülékenységével szemben mégis (majdnem) igaz.
    Összegzésül annyit, hogy a fentiek alapján christenseni diszruptív innovációnak tűnik számomra, ami történt, és ezt a lemezcégek viselkedése is megerősíti. Az online zene nem a termék minőségében jobb, hanem mellékes paramétereiben (csomagolás, hozzáférhetőség, stb.) és olyannyira jelentéktelennek tűnt a nagyobb kiadóvállalatok számára a net, hogy úgy érezték elhanyagolhatják, különösen hogy fő üzleti termékeik, a CD-lemezek és magnókazetták eladását csökkentette/sértette volna az új rivális, za online zene.
     Ugyanis a kiadók az online sikerek megjelenésére elsősorban a zenék cserélgetésének megakadályozásával próbálkoztak reagálni. Először a központosított letöltéseket majd a valamilyen központi funkcióval rendelkező peer-to-peer hálózatokat intézték el, az utóbbi csoport máig leghíresebb tagja a Napster. Megítélésem szerint a Napster halála volt az a pillanat, amikor még lehetőség lett volna, megfelelő feltételek mellett arra, hogy valamilyen módon legális alternatívát állítsanak az illegális letöltésekkel szemben. Nem ez történt. De sikerült kitenyészteniük egy olyan megoldást, aminek nincs központja, van viszont legális felhasználási módja is és használható (elég jó).
    A kiadók erre adott válaszlépése gyakorlatilag eldöntötte a kérdést: az egyéni felhasználók bíróság elé citálása, a képtelen összegű károk, a folyamatos szigorodása a polgári jogi következményeknek és a kriminalizálás elidegenítette a vásárlókat, voltaképpen ellenséggé tette a kiadókat és a zenehallgatókat.
    Egy másik jelenség a megszerzett legális zene felhasználói magatartásának korlátozása. A kölcsönadás lehetőségének vagy a viszonteladásnak az eltűnése, az egyes lejátszó platformok (és itt mind a fizikai, mind a szoftveres megoldások) és zeneformátumok eltérősége, a digitális zenére a korábbi fizikai korlátok rákényszerítésének kísérlete, és/vagy a szoftverhez hasonló licenszerződési renszerek beveztésének kísérlete és a DRM voltaképpen a legális online zenét kevésbé vonzó alternatívává teszi a CD-nél. A CD pedig kevésbé vonzó alternatíva az ingyenes zeneletöltésnél. Tough luck.
    Ami történt, végül is beleillik a diszruptív innovációs elmélet keretébe. A nagy kiadókat megakadályozta saját üzleti érdekük annak felismerésében vagy megtételében, hogy mit kellene tenniük. Az Apple az, amely egy mérsékelten sikeres online zeneboltot üzemeltet, de ők nem kiadó és leginkább a hardvereladások melletti kiegészítő tevékenységről van szó. Megteszi továbbá a valódi szervezett bűnözés és nonprofit civil hálózatok.
    A kivétel lett a szabály és szabály lett a kivétel.

    Előrebocsátom, hogy ami pillanatnyilag amcsi belügynek tűnik, "meg szokott jelenni" más országokban is. Ennek három fő eszköze a nemzetközi szervezetek, mint a WIPO és a WTO, a regionális formációkra gyakorolt nyomás, mint az FTAA--ra, vagy az EU-ra. Az EU annyiban különleges, hogy meglehetősen nagy szava van a jogalkotási hatásköreinek köszönhetően, hiszen a szerzői jogokkal több direktíva is foglalkozik, tehát a terület nagymértékben közösségiesített. Maximum meghajókáztatnak néhány bizottsági és parlamenti tagot, akik utána minden gátlás nélkül megszavazzák a javaslatot, mint történt a DMCA szabályainak átvétele estén. A harmadik terület pedig a kétoldalú kapcsolatok, a szabadkereskedelmi egyezményeken keresztül.

    A törvényjavaslatról egy összefoglaló és a teljes szövege (PDF) is elérhető. Elég tanulságos olvasmány. Kiemelendő a copyright megsértésének kísérlete  büntethetőségének megteremtése, amely 1-10 évig tartó szabadságvesztéssel büntetendő, míg eddig el kellett követni a jogsértését.
    Szép emellett a lehallgatás lehetőségének tágítása, a szélesebb és gyorsabb elkobzási eljárás, és már csak a hab a tortán a Belbiztonsági Minisztérium (Homeland Security) és a RIAA közötti együttműködés törvénybe foglalása.
    Persze a dolog talán még nem dőlt el. Mindenestre sajátos érzés hátradőlve nézni a fenti törvényjavaslat melletti lobbyzást, tudva milyen könnyedén átszivároghat a tengerentúlról a korrupt vagy/és ostoba európai bürokraták miatt. És nem tehetünk semmit.
    Egyébként az amerikai börtönbüntetés a magyar renszerben nagyjából a nemi erőszak és az erős felindulásban elkövetett emberölés büntetési tételével vethető össze. (2-8 év) Nem is beszélve arról, hogy várhatóan néhány kipécézett diák, egyedül élő anyuka megfenyítésével, á la RIAA style - lássuk be: szó sem lehet róla, hogy mindenkit üldözzenek, mert valakinek börtönőrnek is kell lennie - kívánják elrettenteni a lakosságot. Nem valószínű, hogy sikerülni fog.

    A témához lazán kapcsolódik Berlindnek ez a bejegyzése, ami arról szól, hogy egy cég beperelte az Apple-t, a Microsoftot, a Real-t és a Adobe-ot, amiért nem vásárolták (licenszelték) meg az oly kiváló DRM szoftverüket, amely az analóg lyuk kikerülését hivatott megakadályozni, és ezzel végül is a veszélyes tizenéveseknek segítséget nyújtanak a DMCA szerinti hatékony technikai intézkedések megkerüléséhez. Nem semmi.